Most hadováljak itt számokról és adatokról? Komolyan ezzel húzzuk az időt? Egyrészt itt most Te vagy a fontos és a jövőd, nem én. Másfelől úgyis elbizonytalanodsz, ha megtudod, hány éves vagyok, vagy hogy egyáltalán miként is kerültem ez elé a laptop elé…
   Na jó, essünk túl rajta!

 1993 januárjában születtem és 2006 márciusában álltam először színpadra, ami persze béna volt, valamiképp mégis sikeres, szóval innen számítom az életem valódi kezdetét – így lett fontos. Nekem legalábbis. Közel tíz évnyi ártalmatlan fellépegetést, haknizást, rengeteg tanulást és pár csalódást követően 2014 nyarán "szereltem le" a Shakespeare Színművészeti Akadémia falai között, mint zenés színész. Nem véletlen a megfogalmazás: minden, ami most lehetek, az javarészt Lojkó Lakatos József igazgató úr Akadémiájának kiképzése alatt burjánzott ki. Az elmúlt években mindösszesen hatféle énekmester és közel tizenöt további művészetoktató (mind a maga módján fantasztikusan) vett a szárnyai alá. Ebből a sok emberből (mert – Pálos Zsuzsa színművésznő örök érvényű szavaival élve: - "A színész: ember!") mindannyian hozzáadtak és elvettek annyit a jelenlegi énemhez, amit már nem lehet számokkal leírni. Kincseket és szenet, simogatásokat és sérüléseket egyaránt, de nélkülük most Te sem fognád ezt a könyvet a kezedben. Ezért itt megköszönöm nekik, és abba is hagyom a mesémet.
    Mesélje el mindenki, hogy hányszor koppintottak az orrára kottafüzettel, ha hibázott? Meséljük el, mi énektanoncok, hogy hányszor sírtuk el magunkat a fájdalomtól egy-egy technikai melléfogás vagy egy lelket cincálóan kemény beszélgetés miatt? Esetleg a felgyülemlett feszültséget attól a naptól, hogy a szüleink megtudták: nem hétköznapi idióták vagyunk, ha a zenéből akarunk megélni? Vagy azt az érzést, amikor hirtelen rádöbbennünk, hogy mik is a különböző stílusok technikai mesterfogásai? Nem. Egy előadó vagy tanuló sem írható le számokkal, adatokkal – lett legyen ő horribilis vagy csodás a színpadon. Te sem, Ön sem, Ő sem, én sem... Ennyit a formalitásokról, most jön a lényeg, amit semmilyen szám nem mond el senkiről. 

  Énekes vagyok. Azt a mindenit... de ügyetlen érzés ezt írásban kijelenteni! Milyen amatőrnek érzi magát az ember! Mintha tíz éves lennék és teljesen beképzelt… Elvégre, ha nincs CD mellékelve az írás mellé, nehéz elhinni ezt egy olyan világban, ahol bárki fia-lánya énekesnek számít, ha tisztán dúdolja a Boci boci tarkát egy szál tangában, gépzenére. Ezt a fajta "művészetet" nem igen engedhettem meg magamnak soha. Főként, mert nem áll olyan jól a tanga. mint másoknak. (Ellentétben kicsivel több munkát feccölök abba, hogy még véletlenül se végezzem benne a színpadon.) A kijelentés tehát most is áll, igaz és tele van önbizalmatlansággal - ahogyan bárki szájából tele volna vele. Mert mind tele vagyunk bizonytalansággal... Aki azt mondja, hogy ő nincs, az hazudik. Te is tele vagy vele és ez így normális - ezért vagyunk itt, ezt fogjuk szépen eltüntetni! Ha egyszer majd teljesen magabiztos leszel, e könyv másik funkcióját is kipróbálhatod majd, mert nagyszerűen fejbe lehet kólintani magadat, hogy észhez térj. A magabiztosság ugyanis nem azt jelenti, hogy mások fölé helyezed magad, és többé nem teszel a fejlődésedért. A magabiztosság nem a maximalizmus végét jelenti, hanem annak az elfogadását, hogy a hibáink léteznek, DE helyrehozhatók. Attól a perctől kezdve, hogy a kedves olvasó a kezébe kapja ezt a könyvet, egy lépést tesz a jobb énekes felé, akinek lennie kell. Így valamely módon: önmaga felé is. Mert énekelni: az előadni. És előadni: az játszani. És játszani: az nem könnyű. Ami pedig nem könnyű: azt Te igenis szereted. És a szeretet: pozitív energia. Énekelni tehát: pozitív energia!


(Nyugalom! - A hosszú ének titka c. szakkönyvemből)