Február 21., este 23:11

Hideg vízben ázik a feldagadt, sajgó lábam. Már megint. Próbanapon voltam egy értékesítői melón. Már megint. Polgári melókat próbálok, tehát igyekszem átlagos lenni, hogy megéljek. Már megint. Nem volt gyomrom átverni és gerincem átverve lenni, így a próbanap végül nem sikerült. Már megint. Mindenem fáj, pedig tényleg nem volt nagy megterhelés fizikailag, hogy leszólítsunk embereket egy "kedvező ajánlat" érdekében, órákon keresztül, néha utánuk loholva. A fárasztó inkább az volt, hogy 10-ből 9 ember olyan közönnyel, de megkockáztatom, hogy undorral nézett rám, amit nehezen lehet elviselni, hacsak nem a rámenősség az egyetlen, felhasználható képességed. Amiből élni tudsz, úgy értem. Mivel álltam már több száz és több ezer ember előtt is színpadon, ahol az ő szórakoztatásukért voltam felelős, pontosan tudom, mikor vagyok a legbűbájosabb és mikor a legrámenősebb, s mivel fakadtak már sírva nem egy előadásomon, amiből utána tartós barátságok szövődtek, pontosan tudom, milyen húrokat kell megpendíteni bizonyos hatásokért. Ahogyan nevettetni is imádok. Ma is sokszor sikerült, mégis el kellett búcsúznom, mert van egy nagy különbség a között, amit a színpadon csinálok és a között, amit az ilyen melók során. A színpadon őszinte vagyok, hiteles, mert ott tényleg akarom, hogy nevessenek, sírjanak, mert nem kell becsapnom őket. Tudom, mit kell tennem vagy mondanom a mikrofon mögött, elvégre tíz év előnyöm van benne, azonban idelent, a "normális" világban elveszek. Tudod, mi jut erről eszembe? Clark Kent és Superman. A legósdibb hasonlat valaha, de nagyon ül!

Akárki jött belém aznap, csak arra tudtam gondolni, hogy "bezzeg, ha most megmutathatnám a szupererőmet..."! Az járt a fejemben, hogy a srác, aki a haverjával lekurvázott, valószínűleg az elsőként csókolna kezet, miután meghallgatta a Diamonds are a girl's best friends feldolgozásomat... Vagy hogy a hatvanas nő, aki undorral húzta össze a kabátját, csillogó szemekkel tapsikolna, hogyha a retro blokk alatt rámosolyognék. Az a több száz ember meg, aki köszönés nélkül sétált tovább, egyszerűen csak... jól érezné magát, és hálás volna, hogy ott vagyok. Ahogy MINDIG, ha a szupererőmet használom. Nem is értem, miért nem énekelve állítottam meg őket...?!  

Egyszerű az oka: mert most Clark Kent vagyok.



Most igenis fel kell vennem az átlagos fazon jelmezét, hogy aztán máskor, máshol magabiztosan, kívülre vett alsógatyában ...   elegánsan, vagy legalábbis az alkalomhoz illően öltözve, mintegy átváltozva tudjam alkalmazni a szupererőmet. Igaz, egy énekes nem állítja meg Dr. Főgonoszt, nem állítja meg a Föld felé suhanó meteort, és még csak nem is ment meg égből potyogó, csinos hölgyeket vagy urakat, de mi is mentünk életeket. Bizony. Nem egy levelet kapok olyanoktól, akiknek egy igen fontos döntését határozta meg meg egy-egy előadás utáni beszélgetésünk, vagy épp maga az aktuális előadás. Merthogy annyi erőt vagy épp annyi emberséget talált bennük. Ez azért csodálatos,mert én igazán nem vagyok sem ismert, sem felkapott, tehát elméletben nem tudok többet, mint azok a nagyok, akik az első taktussal már zokogásra késztetik a hallgatóságukat... Mégis képes vagyok hasonló hatást kiváltani olyanokból, akiknek semmi nem mond a nevem vagy az arcom. Superman arcát és nevét is csak kevesen ismerték: a tetteit visszhangozták, és nem azt, hogy bugyután néz ki a fura öltözékében vagy hogy "én jobban törtem volna szét azt a meteort".... Mert ezek lényegtelenek. Csak az figyel ezekre, akik nem látnak túl a saját középszerűségükön. Sokáig néztem én is így a metrón, buszon ülő embereket... Neki nagy az orra, ő büdös, az ő ruhája ízléstelen, és Jézusom, neki hogy lehet egyáltalán jegygyűrűje.

Nope!

Ezek a saját félelmeim voltak. A nagy orrú srácon szép öltöny volt és kellemes kölni: üzletember volt. A büdös bácsi építőmunkás volt, aki láthatóan kidolgozta a belét egész nap, becsülettel. Az ízléstelen ruhájú negyvenes hölgy valószínűleg csak egyéniség volt, vagy művész, akit az ismeretlenség torzított igénytelenné. A csaj meg, akinek jegygyűrűje volt, majdnem pontosan úgy nézett ki, mint én... Azt nem mertem elhinni, hogy egy ilyen csajnak lehet bárkije. Főleg, mert ott ült mellette a vőlegénye és ugh..... Lányok, mindenkinek jobb, ha nem írom le azt a félistent. Khm... Szóval a lényeg, hogy mindenkiben olyan hibákat "kerestem" és találtam is, amik elfeledtették velem, hogy valamiképp ők is mind Clark Kent-ek. Mint én. Ezek miatt elfelejtettem, hogy ők is épp úgy képesek volnának életet menteni a szuper képességeikkel, ha olyan helyzetbe kerülnének. Mert van nekik, mert különlegesek. A hétköznap nagyon csúnyán képes elszürkíteni bárkit.

Tehát végeredményben végig emlékeznem kellett rá, hogy egyszer majd megint ott fogok állni a deszkákon és talán éppen ő - talán épp az, aki nekem jött, lekurvázott vagy elhúzódott - talán épp ő lesz az, akinek majd énekelhetek. Akinek örömet csempészhetek a napjába. Mert Clark Kent is tojt rá, hogy aznap ki volt hozzá bunkó: ő is ember, őt is meg kellett menteni. 

Hiszen... ezért érkezett erre a bolygóra.