Szépséges estét Mindenkinek!

Gondoltam, az első bejegyzés legyen velős és lényegre törő - ha már a többit úgyis a barokkos körmondataim fogják tarkítani. Szeretnék kedvet csinálni a ma induló blogomhoz, de ehhez először is el kell vennem a kedveteket valami mástól...

Az önvádaskodástól.

Rögvest megmagyarázom. Huszonnégy éves vagyok, tizenegyedik éve dolgozom énekesként, mégis alkalmi munkákból, tanításból, sminkelésekből, bébiszittelésekből, kölcsönökből és a családom megmagyarázhatatlan jóakaratából élek. Egy oklevél zenés színészként, két önálló est, négy kórus, hat énekmester, egy kiadott szakkönyv  és közel kétszáz fellépés van a hátam mögött, mégsem ismer a kutya sem. A nyolcadik kerület szívében élek, egy olyan lakásban, amiben már csak  két hónapig lakhatunk. A lakótársam és én, mert egyedül nem ment volna az albérlet. Egyedülálló, káros szenvedélyektől mentes, fiatal lány vagyok, kisállat nélkül - és úgy érzem, ennél jelentéktelenebb már akarva sem lehetnék.

Vasárnap este, február 12. Épp a befizetendő számlák fölött görnyedve fogtam a fejem, úgy próbáltam a szörnyen keserű, Spar Budget tea kortyolgatása közben kicentizni a halálra ítélt vagyonkámat, amikor elkalandozott a tekintetem és megláttam a sréhen jobbra levő polcot. A gyertyalángok visszaverődtek azokról a nemzetközi, megyei és országos díjakról, valamint az okleveleimről, amelyeket még csak pirospozsgás kislányként kaptam. Az a kislány, aki valaha súlyos százezreket is megkeresett a hangjával, és bele tudta adni a családi kasszába, most méltatlankodva tárja szét a kezeit. Hol vannak a haknijaim? Hol vannak a vokalista melók? Hol vannak a szervezők, akik VivaTV-t meg Disney csatornát ígértek nekem...? Hol?! Nem dolgoztam elég jól? Vagy elég sokat? Az volt a baj, hogy nem nyaltam talpat? Vagy az, hogy nem mondtam igent bizonyos dolgokra? Mit rontottam el? Önmagában nem elég, amit tanultam és amit tudok?

És akkor valami eltört bennem. Egyszerűen csak elegem lett. Realizáltam ugyanis, hogy nálam jóval tehetségesebb és tapasztaltabb, érettebb, gyakorlottabb zenészek / énekesek ma, Magyarországon ugyanígy görnyednek a számláik fölé és ugyanezt kérdezik maguktól. Ugyanígy valami gagyit tömnek magukba, ugyanígy felén járatják a fűtést, - ami hozzáteszem, egy alattomos megfázással akár egész idáig kitartó munkájukat alááshatja - és ugyanígy azt érzik, hogy bármitől vagy bárkitől is kapták a képességeiket: azok pontosan annyira értékesek, akár a filter ezen az erdei gyümölcsnek gúnyolt borzalmon, ami a bögrémben lebeg.

Elérkeztünk egy pontra, hogy a zenei tudás, a szórakoztatni tudás képessége, de már önmagában a tehetség is árucikk lett, de ezzel nem mondok újat. Sőt, talán azzal sem, hogy a különböző kapcsolati rendszerek jóval többet számítanak ezek kamatoztatása szempontjából, mint... nos, mint maguk a felsorolt elemek. Elérkeztünk a naphoz, amikor belépett hozzám egy kedves, negyvenes, láncdohányos hölgy, hogy "pénz nem számít", ő énekelni akar és rólam csupa jót hallott - aztán megdöbbent, amikor az az első pár légzésgyakorlat meg skála nem az I will always love you kiéneklésével végződött. Pedig ő súlyos összegeket ígért. Azóta sem láttam. Remélem, nem fogom megpillantani a MuzsikaTV valamelyik három akkordos dalait sugározó műsorában, amint tangában tátogja, hogy "lement a nap és te elmentél, de most kisütött újra, úgyhogy itt vagy"... S mind e közben ő boldogan, sikere - no meg a digitálisan alákevert tapsvihar- teljes extázisában rohan haza a családjához, akik gratulálnak neki. Vagy nem, mert nem hülyék és akkor művésznő elmondhatja, hogy "lázadó művész". Vagy rohanhat a nagybácsihoz, a szeretőhöz, a férjhez, a feleséghez, aki bejuttatta abba a tangába - csak ahhoz előbb még ki kellett jutnia belőle. Félre értés ne essék, egy családtag vagy egy barát segítsége mindig jól jön! Azonban, ha a segítség nem két láb, hanem egy versenyautó, megérthető, hogy gyanússá válunk a futóversenyen.

Azokhoz szólok tehát, akik komolyan gondolják ezt a szakmát. Akiket nem csak a siker iránti vágy és a lustaság hajt. Akik minden atomját, minden leheletét ismerni akarják a létnek... Mert talán ők, Ti, Te, a következő generáció nem fog így járni. Talán, ha időben beszélünk a tabukról, időben hallotok mindent, akkor Ti nem fogtok úgy járni, mint én. Talán Ti megcsinálhatjátok.Talán Nektek még összejöhet, ha minden nap zenét hallotok, ha becsukjátok a szemeteket. Lesz szó mindenről, ígérem. Tippek, trükkök, receptek, riportok, kérdezz-felelekek, sztorizgatás....

Csak arra kérlek, ne rémisszen meg, hogy van egy ilyen oldala is a szakmának! Gondolj azokra, amikre én is szoktam ilyenkor... A zenészek tehetségére, a jó humorukra és problémamegoldó képességeikre. A duettek próbáira, a kórustagok alázatára, egymás tiszteletére, a közönség együttműködésére és az odajövők öleléseire... Ezek mind olyan dolgok, amikért igazán megéri csinálni.Amik igazán megnyugtatnak egy nehéz nap után.
Mert tudod....
A nyugalom a hosszú ének titka.